A Dobermann

Lássuk tisztán dobermannunkat, a fajta érdekében! 

A kutyatenyésztésben is, a természetes kiválasztódás helyét, majdnem teljes egészében átvette a tenyésztő tevékenysége, ezért maga a tenyésztés óriási és egyre inkább növekvő felelősség.
Tehát a már meglévő minőség megtartása illetve a hibák kiküszöbölése folyamatos tanulást, fejlődést, figyelmet igényel. Az új igényeket pedig nem a kereslet, hanem a fajtán belüli eredményes,  még inkább a legeredményesebb egyedek állítják fel. Ők a fajta elitjei, ők határozzák meg a fajta fejlődését ők a vonalalapítók és ezen egyedek genetikájára épülnek majd a jövőbeni vonalalapítók. Az eredményes utódokat produkáló eredményes kutya minden esetben tudatos, nagymértékű körültekintést és szaktudást igénylő, szakmai tenyésztés eredménye. Nézhetünk rá, mint végtermékre és nézhetünk rá, mint alapanyagra egyaránt. Amennyiben tenyésztéshez használjuk, meg kell ismernünk a vonalára jellemző tulajdonságokat és szem előtt kell tartanunk ezeket.
 Előfordulhat, hogy akár rendhagyóan magas minőségű szukánkhoz nehezen vagy szerencsétlen esetben sosem találjuk meg a vele együtt kiváló egyedeket produkáló fedezőkant, ez is mutatja, hogy a genetikában mennyi variációs lehetőség rejlik A vonaltenyésztés éppen ezért szükséges és elengedhetetlen eszköz. Legjobban a tulajdonos ismeri kutyáját, ezért fontos, hogy aki eredményt szeretne elérni a tenyésztésben tudjon elvonatkoztatni magából a kötődésből származó elfogultságtól és használja a tenyésztés legfontosabb eszközét, a szelekciót. Ma már az egyedszámból kifolyólag szükségtelen, sőt abszolút káros a gyenge példányok tenyésztésbe vonása, hisz ezzel a fajta megítélését, népszerűségét és mindezek előtt elsősorban társaságából adódó öröm mértékét mozdíthatjuk el negatív irányba. Sokaknak sajnos, egy élet munkája is kevésnek bizonyul a cél elérésében, amely ez esetben az eredményes utód. Erre tekintve feltehetjük a kérdést, hogy érdemes-e akár tudatlanságból akár dacból nem megfelelő küllemű gyenge karakterű kutyával tenyészteni és a csodára várni, ami sosem jön el? Ha a válasz nem egyértelmű akkor a kudarc az, ami majd megadja a választ.
Természetesen a kutyatenyésztés nem útvesztő. Rengeteg az útjelző és a lehetőségek tárháza folyamatosan bővül. A globalizációval és kísérőjelenségeivel egyre magasabbra szárnyalhatunk, egyre komolyabb célokat tűzhetünk ki és el is érhetjük azokat. Fontos, hogy felismerjük, hogy mindannyian egy cél érdekében munkálkodunk.  Senki sem engedheti meg magának, hogy saját sikertelensége, ismereteinek hiányossága illetve könnyelműsége más ember kudarcává váljon. A tenyésztéshez szükséges követelmények, standardok, tenyész szemlék, a kiállítások mutatják a helyes utat.  Rendszerüket komoly szakemberek dolgozták ki és amennyiben szükségesnek találtatik változtatnak is rajta. A fajta érdekében? Vagy a leendő gazdik érdekében? A válasz, mindkettő érdekében . Persze senki sem úgy indul, mint profi. A kezdetekben ezért szükség van a józan ítélőképességre, a törekvés a tapasztalat helyes úton történő megszerzésére a lemondás és a kitartás képességére.

Tény, hogy a kutyatenyésztésre sokan mint hobbira tekintenek azonban erre nem a hobbi a megfelelő szó. Tarthatunk kutyát hobbiból, sétáltathatjuk, kutyaiskolába, kiállításokra járhatunk vele, ez a része valóban hobbi. Viszont ha felvállaljuk a tenyésztés felelősségét, azon nyomban hivatássá válik. Miért? Mert ezzel kezünkbe kerül a lehetőség, hogy szomorúságot vagy örömet okozzunk nem csak a leendő tulajdonosnak, hanem inkább annak a kis élőlénynek, amely kísér bennünket már 100 éve, amely túlélte az elmúlt század viharait, kegyetlenkedéseit, amely lenyűgöz, megnevettet, elgondolkodtat és végtelenül szeret bennünket és amelyet úgy hívunk, hogy dobermann. Egy  vitathatatlanul legendás fajta, egy olyan munkakutya, amelyre nem mint gépre kell tekintenünk, Ő  nem az a fajta, Ő az, aki nem csak a rutint használja munkája során. A dobermannra, mint műszerre tekintsünk. A műszer megbízható, ameddig rendeltetés szerűen használjuk és ameddig nem kerül bele porszem. Hát figyeljünk rá, viseljük gondját, hogy még sokáig dobermann maradhasson.

Egy kicsit a rokontenyésztésről érthető nyelven…

Az gyakran előforduló negatív kritikák miatt szükséges beszélni a rokontenyésztésről, beltenyésztésről, vonaltenyésztésről, kinek hogy tetszik, illetve nem tetszik.
A profi tenyésztők, nyilván azért profik, mert tudják, hogy mely eszközt miért használják. Tehát nem is nekik, hanem elsősorban azoknak akik a származási lap megtekintésekor elszörnyülködve realizálják a tényt, hogy egy egyed neve többször is szerepel a négy látható generáción belül.
Sokak szerint egyáltalán nem lenne szükség rokontenyésztésre és egyenesen káros a kutyára nézve. Sajnos leggyakrabban olyan emberek alkotnak véleményeket fontos dolgokról, akiknek csak saját és felületes elképzelésük van és mindenféle előtanulmány nélkül bírálják hozzáértő emberek munkáját. Majd elképzelésüknek hangot adva, gyakran a szó relatív értelmében, tömegeket állítanak maguk mellé. Ez nem lenne probléma abban az esetben, ha nem nyúlnának bele a tenyésztésbe, ha nem hoznának létre szaktudásbeli hiányosságukból kifolyólag elégtelen minőségű egyedeket, melyek aztán egy esetleges sikertelenség előidézőivé válhatnak.
Természetesen lehet teljesen vonalidegen egyedpárosítási rendszerrel tenyészteni, de az ugyanúgy igényli az egyedek ismeretét.
Tulajdonképpen minden önálló kutyafajta beltenyésztés eredménye. Ha a kezdetekben nem szelektálták volna az egyedeket használhatóságuk, küllemük és karakterük alapján, akkor ma, nemhogy fajtákról de fajtacsoportokról sem beszélhetnénk. A szelekció eredményeképpen alakultak ki a fajtajellegek és aztán a fajtapopulációk. A fajtapopuláción belüli nagy vonalakban egy fenotípusba tartozó egyedek párosítása révén rögzülhettek a csak egy fajtára jellemző tulajdonságok, amit ma standardnek nevezünk. Lényegében ez a fajta tenyésztésének első mérföldkövéig vezető út.
Tehát ha adva van egy elismert fajta és adva van a fajta populáció, akkor itt már beltenyésztésről beszélünk, mivel adott a tenyészállomány és fajtán kívüli egyed tenyésztésbe vonása tilos. Ezután következik a fajta finomítása, nemesítése, a kívánt tulajdonságok előhozása és rögzítése, valamint a nem kívánt tulajdonságok szelektálása, kizárása. Az adott populáció kiváló egyedei korlátozott számban állnak rendelkezésünkre, ha ehhez még figyelembe vesszük a tényt, hogy azonos hibával rendelkező szülők esetében a hibát rögzítjük az utódokban, még jobban leszűkül a kör.
Fontos tényező még a genotípus, a recesszíven öröklődő hibák, betegségek. A földrajzi korlátozottságból és a különböző tenyésztési elképzelésekből, szisztémákból adódóan, fajtán belül is megfigyelhetőek típusbeli eltérések. Ezeket az eltéréseket csak gyakorlott szem képes felismerni. Tulajdonképpen mondhatjuk azt, hogy egy fő törzsből leágaznak vonalalapító tenyészkutyákra épülő mellékvonalak, amelyekből a zárt populáció megtartása és ezen populációkhoz tartozó egyedek használata esetén új törzsek jönnek létre, ekkor beszélünk vonaltenyésztésről. Ekkor már a kifejezetten kívánatos tulajdonságokat rögzítjük az utódokban, természetesen csak optimális esetben.
 
A rokontenyésztésről pedig abban az esetben beszélhetünk amikor szülőt utóddal, nagyszülőt, dédszülőt, ükszülőt unokával, illetve testvéreket pároztatunk egymással. Ez a rendszer felgyorsítja a hasznos tulajdonságok rögzítését és közelebb hozza  az utódok genetikai egyöntetűségét. Miért kívánatos a genetikai hasonlóság illetve  bizonyos szintű homogén génállomány? Adott fajtán belül a fajta egyedei közötti hasonlóság, a dobermannál pl. a színek és jegyek a génekhez köthető, rögzített tulajdonságok. A standard szűk határok közé szorítja a fajta jellemzőit. Ezek megtartása csak genetikailag hasonló egyedek párosítása révén tartható fenn úgy, hogy az összes párosításból származó kiváló egyedek száma kedvező arányban áll a  megszületett almok számával. A kívánalom az, hogy minél több tenyésztésbe bevonható kiváló tulajdonságokkal rendelkező egyed alkossa a fajtapopuláció törzsállományát. Abban az esetben nem lenne szükség vonal ill. rokontenyésztésre, ha több altörzsből származó populáció azonos jegyekkel bírna több generáción keresztül. Tehát, amikor egy különböző vérvonalú, azonos fenotípusú homogén tenyészpár, melyek tagjai vonaltenyésztéssel jöttek létre, és amelyek felmenői nagyon szigorúan nézve azonos fenotípust képviselnek jó néhány generáción keresztül heterogén, de egymásra és szüleikre nagymértékben hasonlító utódokat nemzhetnek. Ez esetben ismét csak akkor lenne szükség a rokontenyésztésre, amikor az utódok tulajdonságaikban már távolodnak egymástól. Azonban ilyen állomány létrehozása lehetetlen, hiszen teljesen ellenőrzött és kontrolált tenyésztési munkát igényelne. Ami még nehezebben elérhető, hogy sok, akár száz különböző vonalú altörzsre lenne szükség. E nélkül sajnos csak ritkán eredményes az egyedek véletlenszerű párosítása.
Ne feledkezzünk meg arról a tényről, hogy számos példát lehet felhozni a rokontenyésztés hatásosságára ezek egyike pl. a testvérpárosításból született Gino Gomez del Citone. Gino, az átlagból kiemelkedő küllemmel, karakterrel, örökítő képességgel rendelkezik amellett, hogy tíz évesen is aktív és egészséges fedező kan.

 
Sajnos sokan gondolják úgy, hogy az ilyen típusú tenyésztés mindig eredményes és ezért nem megfelelő minőségű kutyákat használnak rokontenyésztéshez. Egyszerűen fogalmazva a rossz küllemhez tartozó rossz gének rögzülnek és az ezekhez tartozó rossz tulajdonságok dominálnak az utódokban. A beltenyésztés mértékének fokozatai vannak. A beltenyésztési érték együtthatóit pedig a felmenők rokonsági foka határozza meg. Egy bizonyos értékig kicsi az előfordulási valószínűsége a káros mutációknak az egyedben, illetve a genetika leromlásának a populációban. Ezt az értéket még alomtestvérek párosítása esetén sem érjük el, sőt még szülő és utód párosításban sem. De senki ne fogjon felelőtlenül és tudatlanul a tenyésztés ezen formájához, kijavíthatatlan károkat okozhat a fajta fejlődésében. Sajnos tény, hogy az okos és hozzáértő tenyésztők mindig óvatosabbak és kételkedőbbek, mint a tudatlan és mindenben biztos szakmailag hozzá nem értő emberek.
A legfontosabb mindenekelőtt azonban az a szabály, hogy kizárólag komoly szakmai felkészültséggel, magas szintű egyed és vonalismerettel dönthetünk a rokontenyésztés mellett.

Szokol Erika