A Dobermann története

A dobermann fajta viszonylag fiatal, csak a múlt században keletkezett. Ennek ellenére nincsenek konkrét feljegyzések a fajta létrajöttéről. Csak a XIX. század végén kezdődött a tervszerű feljegyzések, csak ekkortól lehet a tenyészkönyvekre alapozva rekonstruálni a fajta fejlődését. Csakhogy ekkorra Friedrich Louis Dobermann már alapjaiban megteremtette a róla elnevezett fajtát.
Friedrich Louis Dobermann 1834-ben született a 20000 lakosú thüringiai Apoldában. A város kereskedelme, ipara, kézművessége nagyon jelentős volt, jó megélhetést biztosított lakóinak. A városban minden évben állatvásárral egybekötött nagyvásárt is tartottak. Itt sokféle állat mellett sok kutyát is áruba bocsátottak. F. L. Dobermann valószínűleg ezeken a kiállításokon szerezte be azokat a kutyákat, amelyekkel megalapozta tenyészetét. Dobermann úr többféle állást is betöltött a városban, adóbehajtó, éjszakai rendőr, gyepmester és sintér, tehát kutyák befogásával is foglalkozott. Az így elejtett kutyák közül kiválogatta a harapósakat és azokat is bevonta a tenyésztésbe. Adóbehajtóként gyakran nagy összegekkel kellett járkálnia, ezért az esetleges támadókkal szemben személyi védelemre volt szüksége. Dobermann úr célja az volt, hogy olyan kemény és rámenős ebeket tenyésszen ki, melyek nem félnek sem a bottól, sem a lövés dörrenésétől. A céltudatos szelekcióval olyannyira sikerült megerősítenie az általa tenyésztett kutyák védőeb-tulajdonságait, hogy azok hamarosan messze kiemelkedtek a többi kutya közül Ugyancsak Apolda környékén lakott egy Schulze nevű zsandár, kinek pinscher-juhász keverék kutyájáról csodákat meséltek. A kutya képes volt egy egész tolvajbanda elfogására. Egy Stegmann nevű úr ,aki valószínűleg állami tisztviselő volt, ezért a kutyáért kitűnő hátaslovat s egy mázsa borsót ajánlott fel, de elutasításban részesült. Dobermannak azonban sikerült Bizart nevű pincher szukáját befedeztetni a híres kutyával, és a békesség kedvéért egy kölyköt adott vagy eladott Stegmann úrnak. Stegmann abban az időben egész nyájakat vásárolt Dél-Franciaországból, melyeket a mai dobermannhoz színben és alakban nagyon hasonlító juhászkutyák, a Beauceronok kisérték. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy mai dobermannokban beauchi juhászkutyák vére folyik. Dobermann ugyanis egyéb foglalkozás miatt is rászorult az őrző-védő kutyákra. Ezek kisérték nem mindig veszélytelen adóbehajtói útjain. A kis városban dobermann kutyái nagy tiszteletnek és bizonyos tekintélynek is örvendtek. A kor "dobermann-pincherei " 40-50 cm magasak és szinte drótszőrűek voltak, alakjuk quadratikus (négyzetes), szögellésük meredek nyakuk rövid és vastag, fejük körte alakú, erőteljes, a nyak táján néha szürkés árnyalatú aljszőrzettel, jegyeik inkább a világos okker felé hajlottak. Hogy Dobermann és társai pontosan milyen fajtájú és keverék kutyákat használtak a fajta kialakításához, ma már nem állapítható meg.
F. L. Dobermann úr első tenyésszukáját Schnuppe-nak (hullócsillag) hívták. Bundája egérszürke volt, és különféle kanokkal fedeztették: pincserekkel, mészároskutyákkal, vadászkutyákkal és az akkori tenyészkutyák leszármazottaival. A tenyésztésben megjelentek, a csonka farokkal született egyedek is. Akkoriban több, sikertelen kísérlet is történt arra, hogy örökletesen megerősítsék a született csonkafarkúságot, de ezek nem vetettek semmiféle biztató eredményre. Dobermanntól és társaitól a stafétabotot Göller Ottó likőrgyáros és földbirtokos vette át. Oscar Vorwerk hannoveri állatkereskedő tanácsára felhagyott az addig folytatott baromfi- és foxterrier tenyésztéssel. Jelentős befektetéssel összevásárolta az Apoldában és környékén található dobermannokat, és könyörtelen szelekciót hajtott végre: a gyengéket kiirtotta. Megalapította az első tenyészetet von Thüringen néven. Vele párhuzamosan haladt Gosswin Tischler, aki kennelnévnek utcájáról a von Grönland nevet választotta. Ő harcolta ki a fajta elismerését közvetlenül a századforduló előtt. Megrendezték az első fajkiállitást, és megalakult az Első Apoldai Dobermann Pincher Klub. A dobermann hamarosan átlépte Thüringia majd Németország határait, Göller, Vorwerk segítségével már a XX. század elején exportálta a dobermannokat az USA-ba, Oroszországba, Hollandiába, és annak gyarmatira, Mexikóba. Az első legendás kan Graf Belling von Grönland volt. A Gosswin Tischler által tenyésztett kutyával Göller mintegy 40 kiállításon győzött, állítólag soha nem második. Ez a fedezőkan és Göller többi kutyája határozták meg a továbbiakban a világ dobermann tenyésztését. A dobermannokat a német rendőrség már az 1900-as évek elején tenyésztette és használta. A fajta csak terjedt és szaporodott, egyre nemesebbé, elegánsabbá vált, megnyúlt a nyak, hosszabbodott a fej, a hát egyre feszesebb lett; s 20 évvel dobermann úr halála után már alig hasonlított az ősökre.
Magyarországon 1924-ben a lelkes dobermannosok megrendezték első kiállításukat 38 dobermannal a Hűvösvölgyben. A sok kiránduló és egyben látogató nagy érdeklődéssel figyelte a szép és nem mindennapi kutyákat. Ezzel a kiállítással sok barátot szereztek a fajtának. A nemzetközi dobermannos élet, a tenyésztés az elkövetkezendő 15-20 évben is töretlen lelkesedéssel folyt. A fajta még mindig alakult, finomodott, egyre elegánsabbá vált. A USA-ban már ebben az időben is csodálatos kutyákat tenyésztettek, fantasztikusan erős fejekkel. Hazánkban közvetlenül a II. világháború előtti években a tenyésztési kedv megcsappant. A meglévő állomány sem számban, sem minőségben nem gyarapodott. A háború körülmények, mint annyi más kutyára, így a dobermannra is végzetesek voltak. Sokukat a visszavonuló németek vitték magukkal, de legtöbbjük az élelemhiány, és az ostrom miatt pusztult el. Összesen 8 kutya került elő a háború viszontagságaiból. A háború után Gál Barna és Róbert Jenő közösen munkálkodtak a fajta megmentésén, és újra kezdték a tenyésztést. A háború utáni tenyésztés Waldimóra Amur Filax és Városréti Carlos Lurkó nevű kanokra épült. 1955-ben a dobermann tenyésztők száma 32. Közben, ha kitekintünk a nagyvilágba, a dobermanntenyésztés közel sem volt ilyen korlátozott. Az USA-ban, Hollandiában, Németországban töretlenült fejlődik a fajta. A nyugati és az egyetemleges dobermanntenyésztés számára az egyik legjelentősebb vonalalapitó kan 1946-ban született, neve; Alex von Kleinvaldheim. 1948-ban Bundessieger lett. Utódainak kanvonalán eljuthatunk napjainkig, s ezek a kutyák sorra aratják ma is győzelmeiket.
Természetesen más vonalon is el lehet jutni napjainkig, természetesen más kutyák is győznek és érnek el kitűnő eredményeket, de hogy egy alomban 7 champion kutya szülessen ("E" betűs Royal Bell alom apa: Hargos v. h. Wantij, anya: Karmel Kesia v. Diaspora ), ez már több a szerencsénél. Az, hogy 1992-ben Dortmundban mindkét fiatal világgyőztes Gamon és Gina di Campovalano Quirinus kölyök, talán elgondolkodtat mindenkit, hogy a vér mégsem válik vízzé. Természetesen itt is vannak kiküszöbölendő hibák, vannak olyan tenyésztési feladatok, melyek ránk várnak, s arra sarkallnak minden tenyésztőt, hogy szebbet, jobbat alkossanak a dobermanntenyésztésben mint tenyésztőtársaik.
Be kell vallanunk a II. világháború utántól az 1970-es évekig katasztrofálisan rossz volt a magyarországi dobermannállomány. Az 1970-es évek után egy-egy import fedezéssel és új kutyák behozásával sokat javítottunk a minőségen. S most, a rendszerváltás után, megnyit a lehetőség arra, hogy megvásároljuk magunknak azt a tenyészanyagot amit a németek a hollandok vagy esetleg az olaszok 50-évi szorgos munkával elérték. Csodák nincsenek a dobermanntenyésztésben sem, a szerencse mellett a legfontosabb: a kiváló tenyésztértékű és csodálatos küllemű dobermann szukát meg kell vásárolni, s ha eljön az ideje, természetesen a kiváló háttérrel rendelkező, fenotipusában a standardot legjobban megközelítő, esetleg győztes kannal be kell pároztatni.